Miért is nem 30 óra az a 30 óra?

„Oktatóként egyre gyakrabban találkozom azzal, hogy számon kérik rajtam ,hogy miért kell többet vezetnem, a gyermekemnek vezetni, mint az előírt minimum.
Persze tisztelet a kivételnek, hisz akadnak olyan tanulók, akik nem jogosítványt szeretnének, hanem valódi tudást és nem sajnálják erre az idejüket, az anyagiakról nem is beszélve.
Bevallom én még nem oktatók 10-20-30-40 éve, mint sokan ebben a szakmában. Még csak 15 éve van rálátásom.
Egyre inkább azt tapasztalom, hogy egyre több órára van szüksége egy átlagos képességű tanulónak a sikeres vizsgához. Ezen kezdtem el agyalni, hogy ez miért lehet így. Miért van az, hogy a jelenlegi 17-20 éveseknek több órára van szüksége, mint 5-10-15 évvel ezelőtt.
Nem akartam annyival letudni annyival, hogy generációs „probléma”.
Mindenki tegye a szívére a kezét és válaszoljon őszintén. Mi az első emléke az autóban, nem amikor te vezetted, hanem az első?
Nekem az, hogy anyukám mögött ülök a tűz piros Ladában, amire nagyon büszke volt és megyünk a strandra. Hogy ütöttük el anno az időt az autóban? Azt a sok sok órát a forróságban, a dugóban, légkondi nélkül. Persze a végcél miatt izgatottak voltunk, hogy mikor érünk már oda, mikor parancsolhatunk a vízben, epíthetjük  homokvárunkat vagy foghatjuk ki a halat.
De mit csináltunk az út alatt? Szüleink mivel foglaltak le minket a végtelen hosszúnak tűnő utazás alatt?
Nem volt DVD lejátszó a fejtámlába építve, telefon, internet stb…
Mégis elrepült az a pár óra egy-egy kreatív szülő mögött. A rendszámos játék annyiféleképpen, ahány háztartás volt. (ki találja meg a születési hónapját előbb, az első betűkkel értelmes szavakat alkotni) a Trabant és Lada számolás, ahol az utóbbi 15 pontot ér, a tábla észrevevős játékok és tényleg ahány ház annyi szokás,  és a nyertes hatalmas jutalmat kapott, egy gombóc fagyival többet, kell ennél jobb motiváció? ?
A szerencsés „nagyok” már nem hátul nyomorogtak, hanem előre ülhettek. Már azt láttuk, amit a szüleink. Jobbra-balra nézelődve, na mikor megyünk át a kereszteződésen. Ezt lehetne még ragozni, de nem az a lényeg, hogy mit néztünk, hanem hogy hova.
Ki, kifelé az autóból. Játszva és észrevétlenül megtanultunk látni, megtanultuk a távolság és sebesség becslést, megtanultunk messzire nézni és figyelni a külvilágot.
De nem csak autósokról beszélünk ez a lefelé nézés az összes közlekedőre igaz.  Nézzük csak megy a gyalogosokat többségük telefont pötyögve közlekednek.
A mostani generáció nem tanulja meg fiatalabb korában, azt ami nekünk természetessé vált. (legalábbis nagy többségük nem)  A fentebb említett szokások nem alakulnak ki. Ez nem az ő hibájuk, ez a mostani világ velejárója, iskolában, munkában semmi mást nem tesznek, csak lefelé tekintenek. Nézik a telefonjukat, maguk elé figyelnek, a meetinget, a játékot vagy éppen a kedvenc sorozatukat nézik a táblagépükön. Ezt nekünk oktatóknak el kell fogadni, meg kell érteni. ITT van egy hatalmas DE. De a tanulóknak is meg kéne érteni, hogy a 30 óra ezért nem 30 óra. Ezeket a dolgokat külön meg kell nekik tanítani, azt, hogy hogyan lát nem csak néz! Hányan találkoztunk azzal, hogy pl látja a főútvonal táblát, de az egy centivel alatta lévő kiegészítőt már nem. Vagy hány darab 30-as tábla mellett megyünk el mire egyet is észre vesz. Nem hiszem, hogy ezt ecsetelni kell, mindenki tudja, tapasztalja a néz, de nem lát tipikus esete. Sok esetben nem az autó kezelésének megtanítása a nehéz feladat, hanem a környezet megfelelő érzékelésének.
Itt bele lehet menni a részletekbe újból, akár a táblákba, akár a mögöttes forgalomba stb.  Nyilván egy nem megfelelő szintű technikai kezelés mellett sok energiát levesz az autó kezelésére fordított figyelem, de tapasztaljuk, hogy amikor ez már egy elfogadható szinten van, akkor sem megy a külvilág érzékelése, hogy nem hajlandó hosszan mega elé tekinteni, hanem csak közvetlenül az autó elé. (és persze ehhez még hozzá jöhet a hiányos elméleti tudást) De a mostani tanulók tekintetének felemelése igazi kihívás egy oktató számára..
Ahogy a világ, ahogy a tanulók változnak más-más generációs sajátosságaik lesznek, nekünk oktatóknak is alkalmazkodni kell ehhez. Ami 20, 10, de lehet, hogy 5 évvel ezelőtt működött az lehet, hogy már nem fog. Nem tisztem abba belemenni, hogy ez jó vagy sem, de nekünk is változtatnunk kell a módszereken.
Viszont pont a fentebb említett okok miatt a  tanulóknak is el kéne fogadnia, hogy többek között már ezért nem 30 óra az a 30 óra.  Ennek a megértetése is az egyik új feladatunk lett. Megértetni velük, hogy tőlük majd egy napos jogosítvánnyal ugyanazt várja el a világ, mint egy 25 éve jogosítvánnyal rendelkezőtől, aki mögött több százezer levezetett kilométer van.
Mindezen nehézségek ellenére ez egy gyönyörű szakma , mellyel olyan tudást adunk egy-egy ember kezébe, amit lehet most nem is tud még értékelni, fel sem fogja ennek mekkora értéke van, de évek, évtizedek múlva, amikor gyermekéért rohan az iskolaba vagy párját viszi a kórházba talán eszébejut az oktatója, hogy ezt az utat részben neki is köszönheti.”

Barta Judit írása